Nem csak Granger
written by FerPotter
translated by Eskies

Összefoglaló: Nathan és Trelawney a Piton-Granger család jövőjébe pillantanak.

Epilógus

A tanári értekezlet régen véget ért, de Nathan apja még mindig az igazgatónő irodájában volt. Mostanra már Roxmortsban kellett volna lenniük, de úgy tűnt, McGalagony csak sokára fogja elengedni Pitont. Talán elfelejtette, hogy már nyári szünet van? És nem is fog elkezdődni az iskolai év még jövő hónapig?

Nem csak a várakozás unalma volt nehéz Nathannak. Egyre inkább elhatalmasodott rajta valami különös érzés, ő pedig nem tudta, mit kezdjen vele. Úgy érezte, nem itt kellene lennie – mintha valahol máshol várnának rá.

Talán ha sétál egy kicsit, elmúlik ez az érzés. Gyors pillantást vetett az ajtó előtt álló kőszörnyre majd céltalanul elindult a folyosón. Nem tudta, hogy léptei egy határozott irányba viszik. A folyosó bal oldalán egy félig nyitott ajtó mögül kiszűrődő fény ébresztette rá, hogy akaratán kívül is ide tart. Önkéntelenül nyomta beljebb az ajtót, és bekukucskált. Kékes fényű nagy kristálygömb állt bent egy asztalon. Szinte hipnotizáltan bámulta a kristálygömb belsejében gomolygó ködöt.

- Már vártunk rád.

Nathan nem tudta levenni a szemét a gömb belsejéből sugárzó fényről.

- A jövő fel akar tárulni előtted.

- Az én jövőm? – kérdezte Nathan.

- Tedd a kezed a kristálygömbre!

Nathan így is tett. Egy felnőtt keze simult az övére. Felnézett a gömbről, és ekkor meglátta, hogy Trelawney professzor keze az.

- Mit látsz? – kérdezte a nő.

Nathan kutatva nézett az üvegben kavargó fénybe. Három folt tűnt fel egyre kivehetőbben, míg lassan testet nem öltöttek. S a következő másodpercben Nathan felismerte barátait, Kevint és Andyt. Kviddicsszerelésben, voltak, a harmadik alak pedig… Ő maga volt, szintén teljes kviddicsszerelésben, kezében seprűvel. Úgy látta, az egész iskola őket ünnepli.

- Benne vagyok a kviddicscsapatban? – kérdezte hangosan, de ahogy megszólalt, a jelenség eltűnt. S mikor el akarta venni a kezét a kristálygömbről, Trelawney nem engedte.

- Mit látsz még? – kérdezte, s e pillanatban egy másik figura kezdett megjelenni a gömbben.

Egy lány körvonala volt az, s a forma mellé most szín is társult. Szőke volt a haja, alakja vékony, de egy sötét figura is feltűnt mellette, s ezért alacsonyabbnak látszott, mint valójában volt. A második alak arcvonásai egyre jobban előtűntek, és Nathan megdöbbenve látta, hogy ez ő maga, idősebb korában. Elég jól nézett ki hosszabb hajjal. A lány odahajolt hozzá és szájon csókolta.

- Az a lány megcsókolt – mondta Nathan feszengve. S most is úgy tűnt, hogy a kimondott szavaktól a jelenség eltűnik.

- Van még ott más is. Nézd csak meg!

Fehér fény kezdett növekedni a kristálygömbben, és újra alakot öltött. Nathan úgy látta, az alak felnevet, míg vállára vetett karral ott áll mellette idősebb önmaga. Úgy tűnt, elég öregek ahhoz, hogy akár hetedévesek is lehessenek. Nevettek mind a ketten. S ahogy Nathan közelebbről megnézte a szőke fiút, felismerte, ki áll mellette.

- Barátok vagyunk Malfoyjal? – Ahogy megszólalt, a zavarba ejtő látomás eltűnt.

- Látsz még mást is?

Arcok, testek tűntek elő a ködből. S ez a tömeg figyelmesen tekintett egy emelvényen álló emberre. Ez nem a Roxfortban volt, és az emelvényen álló figura nem volt sem az apja, sem az anyja. Fiatalabb volt, mint a szülei, bár Nathan úgy gondolta, nagyon is az apjára hasonlít. Talán a múltat mutatja a látomás? Nathan közelebb hajolt, hogy jobban lássa, kinek tapsolnak, s akkor a fiatal férfi mosolyából rájött, hogy ő maga az. Ez meglepte. Fények villantak, mikor egy tekintélyesnek látszó férfi kezet rázott vele.

- Elég fontos és híres vagyok – közölte amit a látomásban látott, amely – mint a többi – azonnal szertefoszlott.

- Látsz még valami mást is?

Nathan a gömbbe nézve erősen figyelt, remélte, hogy lát még valamit, ami róla szól. A fény újra testet öltött, s egy férfit mutatott, akihez egy másik figura csatlakozott. Nathannak most semmi kétsége sem volt afelől, hogy a második ember az apja, aki egy csecsemőt tartott a karján. Anyja lépett a képbe, és Nathan ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy ő is megfogja a babát.

- Az apám egy kisbabát tart a karjában. – válaszolt az asszonynak. A vízió eltűnt, és Nathan fájó hiányt érzett, amit nem igazán értett.

- Azonnal engedje el a fiamat!

Nathan felpillantott az apja hangjára, kezét elszakította a kristálygömbtől. Hátrált egy lépést, s már érezte is a vállán apja kezét, amint közé és Trelawney közé állt.

- Ha még egyszer kísérleti nyúlnak használja a fiam, nem leszek tekintettel arra, hogy kollégák vagyunk – mordult Piton fenyegetően a tanárnőre.

- A jövő fel akart tárulni a fiú előtt. A Belső Szemem…

- Marhaság. – Piton felemelte az ujját a nőre, aki ijedten hallgatott el. – Tartsa távol magát tőlünk!

Nathant kirángatta a szobából és maga után húzta a folyosón.

- Soha többé ne maradj kettesben ezzel a holdkórossal, megértetted?

- Igen, apu.

A férfi felsóhajtott.

- Mi történt bent a szobában? Bántott?

- Nem hinném… - felelte habozva Nathan. – Úgy éreztem, az a fény hív engem… Belenéztem, és láttam a jövőmet. Láttalak téged, a mamit és magamat is, csak öregebben. És volt ott egy kisbaba… - A furcsa látomás hangulata újra hatalmába kerítette Nathant. – Ott volt a karodban..

- Sosem vennék a karomba egy kisbabát, ez is bizonyítja, hogy amit láttál, semmi más, mint szimpla csalás.

Nathan nem így érezte, de volt annyi esze, hogy nem vitatkozott az apjával. Hamar leértek Roxmortsba, ahol betértek a patikába, majd együtt ebédeltek Hermionével. Nathan próbálta kiverni fejéből a furcsa élményt, és élvezni a nap hátralévő részét.

~o0oOo0o~

Nathan lefekvéshez készülődött. Nehéz nap állt mögötte, kimerültnek érezte magát. Talán a kristálygömbös eset miatt – az eléggé megviselte. Éppen bebújt az ágyba, mikor anyja tűnt fel a hálószobaajtóban.

- Minden rendben?

- Igen.

Hermione belépett a szobába, és odasétált az ágyhoz. Láthatóan nem győzte meg a válasz. A kezét Nathan homlokára tette, de persze az nem volt forró. Nem volt semmi baja a fiúnak, a kimerültséget kivéve.

- Apád mesélte, mi volt Trelawney-val. Azt mondja, erős mágikus kisugárzás volt a szobában. Biztos, hogy jól érzed magad?

- Jól vagyok. Csak elfáradtam, azt hiszem.

Hermione leült az ágy szélére, és kisimította a fekete fürtöket Nathan szeméből.

- Le kéne vágatni…

- Már mondtam neked – felelte Nathan idegesen -, hogy növesztem.

- Jól van, konok fiú. – Hermione bólintott, de aztán ott maradt az ágy szélén, figyelte a gyereket. – Biztos, hogy csak a fáradtság? Mert szörnyen csendes voltán egész nap.

Anyja szavaira újra Nathan szívébe hasított a fájdalom. A szomorúság, melynek nem találta az okát, hatalmába kerítette, úgy érezte, rögtön sírva fakad.

- A kristálygömbben az egyik látomásban láttam aput, hogy egy kisbabát tartott a karján – bökte ki, remélve, hogy anyja meg tudja majd magyarázni, hogy miért borítja ki ez a dolog. – Te is ott voltál, én meg egyszerre voltam boldog és szomorú.

- Óh, édesem… Miért szomorít el ez a dolog?

- Nem tudom.

- De hisz ez csak egy látomás volt! Én jól ismerem Trelawney-t, egyáltalán nem szavahihető. Ne hagyd, hogy hasson rád, jó? Nem bírom, ha szomorúnak látlak.

- Én megátkozom azt a nőt, ha legközelebb látom.

Nathan észre se vette, hogy apja a szobaajtóból hallgatja a beszélgetést. Most Piton is

odament az ágyhoz.

- De ez nem minden ugye? – kérdezte Hermione, mire Nathan megrázta a fejét.

- Rendben, akkor beszélgessünk még. – Hermione a kezét megnyugtatóan a fiú mellkasára tette.

Nathan behunyta a szemét, megpróbálta megtalálni az okát érzéseinek és gondolatainak.

- Ti szeretitek egymást, ugye?

- Igen – felelete kettejük helyett is Hermione.

- De ha te szereted, meg ő is téged, akkor miért nem voltatok együtt, mikor én megszülettem?

- Ez nem olyan egyszerű. – Hermione gyöngéden simogatta a fia mellkasát. – Az apád és én… Épp csak magunk mögött hagytuk a háborút.

- Az akkori életemben nem volt helye családnak. Anyád helyesen döntött, mikor elvitt.

- Bár ne tette volna! – tiltakozott Nathan, de még mindig nem tudta, miért olyan fontos, hogy megértesse velük az érzéseit. Úgy tűnt, ez kemény dió lesz: apja már tiltakozva rázta a fejét.

- Nem gondolnád ezt, ha akkor találkozunk. Hidd el fiam, ha anyád marad, mindkettőtöknek megkeserítettem volna az életét.

Nathan próbálta nyelni a könnyeit amennyire csak bírta, de túláradó érzelmei legyőzték.

- De miért? Nem szeretsz minket?

- Úgy szeretlek, ahogy sosem gondoltam, hogy képes leszek bárkit is szeretni – vallotta be apja, és szemében ott tükröződtek őszinte érzelmei. – De akkor, tizenkét évvel ezelőtt nem tudtam volna… - Piton Hermionéra nézett, akinek a szeméből csöndesen csorogtak a

könnyek. – Anyád jól tudta ezt.

- Hiányoztál nekem! – folytatta Nathan. – Láttam a barátaimat az apukájukkal, nekem meg csak a mami volt. Ez nem igazság!

- Nem, valóban nem – felelt Hermione. - Én is nagyon sajnálom ezt.

- Legalább azt meg kellett volna mondanod, hogy él az apám – elevenítette fel Nathan a régi szóváltást, és a sírástól remegett a hangja.

Hermione odahajolt, megcsókolta a homlokát.

- Ssssss… Most már ne sírj emiatt – suttogta. – Ez most már a múlt. Ssss…

Perselus odaült az ágy másik oldalára. – Most már itt vagyok. És sosem hagylak el.

Nathan odafészkelte magát apja karjai közé.

Hermione mindkettejüket átölelte. – Mind itt vagyunk, és ha mindig szeretni fogjuk egymást, akkor együtt is maradunk, ameddig csak élünk.

~ THE END ~

A fordító köszönetet mond

- Ferporcelnek, mert megírta ezt a történetet és megengedte, hogy lefordítsam,

- Maczynak, aki az első tíz-tizenkét fejezetet,

- Nimbusznak, aki a tizenötödiktől a huszonnyolcadik fejezetig, és

- Francunak, aki az összes további fejezetet bétázta,

s mindhárman nem csupán a fordítást ellenőrizték, hanem a stílus tisztaságán is őrködtek. J

Hat év munkája ért most véget. Remélem, voltak, akiknek örömet okozott ennek a történetnek az olvasása.